Algarve I. – Farotól keletere

2017-04-28, Dia

Április első hetében meglátogatottak a barátnőim, aminek zárásaképp elutaztunk Algarve-ba, ugyanis a csapat 3/4-ének a repülője Faroból indult vissza. Kihasználva az alkalmat úgy döntöttem, hogy ez kiváló ürügy arra, hogy megnézzük magunknak Algarve-ot, ráadásul a tavaszi szünet is épp elkezdődött.

Így történt, hogy hosszas kutakodás után végül a Good Rent nevű kölcsönzőtől béreltünk autót. Az egyik erasmusos csoportban ajánlotta egy erasmusos “koordinátor” (ELL csapata), így ha gondunk akadt volna velük, lett volna kitől segítséget kérni. Szerencsére nem akadt gondunk, azt leszámítva, hogy azóta is zárolva van a kauciós összeg a kártyámon május 8-áig…még szerencse, hogy itt nem 1500 euro volt a depozit, hanem “csak” 450. Felvettem a kapcsolatot a bankommal, hogy mégis mit lehet tenni, ha elvileg feloldották a zárolást, a válasz pedig az volt, hogy a kölcsönző faxoljon el egy lemondó nyilatkozatot nekik…ennek a mutatványnak inkább nem futottunk neki, várunk még egy kicsit.

Hű paripánk ezúttal is egy Fiat Punto volt (mi más?). Elsődleges úticélunk Faro volt, ahonnan a lányok gépe indult délután, a következő napot pedig a keleti régióban töltöttük.

Az indulás szombat reggel volt esedékes, és önmagunkat meghazudtoló módon sikerült is elindulnunk a kitűzött időpontban. A hátsó üléssor gyorsan megadta magát az autó kényelmének és be is aludt. Az autópálya elég monoton volt az út nagy részében, ezért Portugália történelmével, gazdasági és földrajzi tényeinek megismerésével töltöttük az időt az andalító kocsikázás utolsó órájában. Az autópálya itt is fizetős, viszont a magyartól eltérően kapus rendszerben működik. Lisszabonból kifelé menet egy jó ideig nem kellett pengetni, de egy fél óra vezetés útán megjelent az első és egyben utolsó kapu, a legközelebbi megállásnál 20 eurót kellett fizetnünk a 250 km-es asztfaltcsík használatért.

Ahogy leértünk a déli régióba, azt vártuk, hogy “déliesedjen” a városkép, de meglepetésünkre Dél-Portugália egészen rendezett képet mutatott és nagyon kellemes első benyomásokat nyújtott. Aznapi első utunk egy gyönyörű strandra vezetett, ami viszont Farotól nyugatra van, így ebben a bejegyzésben többen nem foglalkozunk vele :). Miután kistrandoltuk magunkat, elindultunk bevenni Faro városát.

Faro

Faro meglepően nyugodt és kihalt volt látugatásunkkor. Egy-két fagyizón és pár kis éttermen kívül nem sok mindennel kecsegtetett. A helyi főtéren éppen kézműves vásárt tartottak, ahova mi nagy lendülettel be is tértünk, de kiderült, hogy finomságok helyett csak kínai kacatot árulnak, így gyorsan tovább is álltunk. A séta végén rászántuk magunkat egy gombóc fagyira csekély 2 €-ért és a nem túl érdekfeszítő városlátogatás után elindultunk a reptérre elbúcsúztatni a hölgyeket. Amit talán érdemes lett volna megnéznük, az a csontkápolna az Igreja do Carmo templomban, ahol nevéhez hűen szerzetesek csontjaival van kidíszítve a templom kápolnája.

Faro strandja

Faro strandja

Faro izgalmasabb részét a reptér után néztük meg, amiért ezúton is szeretnék elnézést kérni a lányoktól. Faro nem túl legendás strandja a reptértől mindösszesen csak 5 km-re fekszik, így egyértelműnek tűnt, hogy onnan nézzük meg a lányok gépének felszállását. A strand egész kellemes csalódás volt, ugyanis egy 10 km-es földnyelven helyezkedik el, amelynek egyik oldalán mocsár, a másik oldalán pedig homokos óceánpart van. A strand tulajdonképp a Ria Formosa lagúna része. (A lagúna a tenger homokszigetek vagy homokturzások által egészen vagy részben elzárt sekély vizű part menti öble – wikipedia.) A “félszigetre” egy hosszú híd vezet, autóval és gyalogosan is át lehet kelni.

Csak hogy valami történelmi tény is álljon itt, Faro akkor lett a térség központja, amikor a nagy 1755-ös földrengés után bekövetkező cunami letarolta az egész partszakaszt, kivéve Farot, ami a lagúnának köszönhetően nem lett a földdel egyenlő partmenti társaival szemben, és “csak” a földrengés döntötte romba a fél várost. Így némi helyzeti előnnyel indulva átvette a régió vezető szerepét a következő évben.

Az éjszakát egy 70-es években leragadt, szürreálisan retro hostelben töltöttük, ahol pont a szomszéd teremben volt az egyik közös használatú wc, így reggel valakinek a csöppet sem diszkrét, ám annál hangosabb bélgáz eregetésére volt szerencsénk felébredni. Egy szó mint száz, Faro nem lopta be magát a szívünkbe, ha valaki ilyen messzire utazik, az ne ragadjon le Faronál. Legkülönlegesebb élményünk a várost illetően a szupermarket parkolójában “befogott” öklömnyi méretű szöcske volt:

Gigantikus szöcske

Olhão

Másnap első utunk Olhãoba vezetett, ahol Algarve legnagyobb halászati kikötője található. Fél órát köröztünk a városban parkoló után kutatva, ugyanis sikerült ebédidőben érkeznünk, ebből kifolyólag pedig a város éttermeit elözönlötték a friss halra kiéhezett nyaralók. Mire leparkoltuk a járgányt és besétáltunk a városba, a tömegnyomornak már nyoma sem volt, a szűk belvárosi utcákon rajtunk kívül csak 1-2 ember fordult meg. Sok meglepetést nem tartogatott ez a város sem, de kétségkívül hangulatosabb volt, mint Faro. Emellett itt láttam eddig a legszebb csempés házakat, bár él bennem a gyanú, hogy ezek már nem az eredeti csempék voltak, túlságosan is jó állapotúnak tűntek. Némi barangolás után eljutottunk a kikötőbe, ahová épp befutott egy komp, amiről közel 100 banyatankos néni és bácsi szállt le. Megnéztük, honnan is ez a sok nép: a lagúna szigetein található két kisebb település (Ilha da Culatra és Ilha da Armona), aminek nincs szárazföldi összeköttetése a várossal. Itt vannak egyébként a strandok is. A kikötőben való bámészkodás közben olyan szél kerekedett, hogy a városnézést meg kellett szakítanunk és továbbálltunk. Elutazáskor klassz és kevésbé klassz streetartok jöttek szembe, így ezzel a kedvenc alkotásommal, Snoop Doggal búcsúzott tőlünk a város:

Olhao streetart with Snoop Dogg

Olhao streetart

Santa Luzia

A következő állomás Santa Luzia volt, ami egy nagyon bájos halászfalu (város?). Ez volt az a hely, ahol polipot kellett volna enni, merthogy 1927 óta poliphalászatáról híres. Sőt, ha reggel érkeztünk volna, akkor még a halpiacon is beszerezhettünk volna valami finomat. Napközben csend és nyugalom honolt, illetve erős szél fújt az óceán felől, turistát alig láttunk, ellenben szabad parkolóhely is alig akadt. A falu fő nevezetességei, azaz a halászhajók a kikötőben sorakoztak, ahova szabadon be lehetett sétálni a mólókon. Itt közelről szemügyre vehettük a tradicionális halászat kellékeit.

A kikötő mellett apró kis faházikók állnak, ezekben elméletileg a halászathoz szükséges eszközöket tárolják, gyarkolatilag inkább lomtárként funkcionál, illetve “víkend” házként az öreg halászoknak, ahová elvonulhatnak a család elől sörözgetni-borozgatni, emiatt hűtő és tévé is fellelhető volt az apró házakban. A város a nevét Szent Lúciáról kapta, és 1455 lakójával egyébként a legkisebb egyházközség (?) Portugáliában. Santa Luzia iránt elég elhivatottak, láttunk olyan teraszt, ami az ő két méteres képmásával volt kicsempézve. A település hangulatos légköre két órára varázsolt el minket, majd továbbindultunk Tavira felé.

Santa Luzia halászházai

Santa Luzia halászházai

Tavira

Taviráról semmi előismeretünk nem volt (kissé felkészületlenül vágtunk neki az útnak – félig szándékosan), így eléggé meglepődtünk, amikor megérkeztünk. Ha Algarve-ról hall az ember, csak a tengerparti üdülőtelepülések jönnek szembe, és Taviráról kevés szó esik, pedig nagyon szép város. A Gilao folyó szeli ketté, és a spanyol határtól mindössze 30 km-re található, így kirándulásunk legmeglepőbb és legkeletibb pontja címet is kiérdemelte. Gyalogszerrel könnyen bevehető, kivéve ha az ember éppen a húsvéti felvonuláskor érkezik, ugyanis ilyenkor a körmenet miatt lezárják az egész belvárost. A városban a körmenetet mindenhol turistákból és kiöltözött helyi öregekből álló sorfal vette körül, az ablakokból mindenhol bámészkodó nénik és bácsik lógtak ki. A körmenettől függetlenedve igyekeztünk felfedezni a folyó két oldalát, én annyira bele is feledkeztem a nézelődésébe, hogy egy rézszobornak öltözött “művész” mellettem kelt életre, aminek hála majdnem belepottyantam a vízbe.

Tavira

Tavira és a vérengző albatroszok

Némi céltalan bolyongás, szuvenír vásárlás és TOMI-s szelfi készítése után a körmenet vészesen közeledett a parkoló autónk felé, ezért gyorsan kereket oldottunk és elindultunk Lagosba, hogy elfoglaljuk a következő két nap főhadiszállását. Az első napi Algarve képek pedig alább, újdonságképpen képleírással kiegészülve.

Fotók: Baki Mihály, Dobó Diána

 

Kommentek