Beköltöztünk

2017-04-19, Dia

Gondolom már mindenki unja az Azori-szigeteket (kivéve mi!), illetve azóta, hogy hazajöttünk, eltelt már egy hónap (!!!) és viszonylag sok minden történt velünk. Többek közt beköltöztünk az állandó lakhelyünkre, elkezdtem aktívan-passzívan iskolába járni, megnéztük Sintrát, Cabo de Rocát, meglátogattak a barátosnéim és voltunk Dél-Portugáliában is.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottunk, hogy március 16-án hajnalban indult vissza a repülőgépünk Ponta Delgádából Lisszabonba. Szakadt az eső, és Lisszabon sem ígért jobb időjárást. Maradtam volna szívesen, mert nem volt kedvem Lisszabonhoz, leginkább mert nem volt kedvem költözni.

Első tulipánom, ami azóta elvirágzott

A lisszabonban töltött második hetünk során Misi ellátogatott arra a környékre (Amoreiras-Campolide között), ahol a lakást is berélni fogjuk, hogy tájékozódjon kicsit. Olyan lesújtottan jött haza, és olyan rémlépeket lebegtetett előttem, hogy szinte görcsbe rándultam. A környék tele van rossz arcokkal, lepukkantak a házak, szar a közlekedés…A gond az volt, hogy a szállásért már kifizettük az első havi lakbért, és csak nagyon indokolt esetben állhattunk el a bérléstől (pl. leszakadt plafon, tök másik ingatlan, váratan plusz lakótársak).

A jókedvemet fokozta, hogy a lakás felé tartva a Marques de Pombalon rossz buszra szálltunk, mert aznap a Google Maps épp nem akart a lisszaboni buszjáratokról tudomást venni (ami szokása, viszont azóta már Moovitot használunk, vagy simán fejből megyünk). Misi többször is megpróbált figyelmeztetni, hogy le kéne szállnunk, baromi rossz felé megyünk, de annyiszor váltott irányt a buszt, hogy rábeszéltem, jó helyen fogunk kilyukadni, ne izguljunk. Persze nem így lett, így kétségbeesve szaladtunk a sofőrhöz, hogy útbaigazítást kérjünk. Mivel ő nem tudott angolul, így kiszállt az üléséből és hátrakiálított, hogy aki tud angolul, jelentkezzen. Az elsőre sikertelen próbálkozása után ujjal kezdett el mutogatni az emberekre és faggatta őket, hogy tudnak-e angolul. Végül egy srác ránézett a térképünkre, és azt mondta, sürgősen szálljunk le, mert nagyon rossz helyen vagyunk.

25 perces erőltetett hegymenet és autóút melletti sétálás után 45 perces késéssel megérkeztünk átvenni a lakást. João nyitott nekünk ajtót (azt hiszem ez itt a József helyi megfelelője, és nagyon nagyon elterjedt név), és amint átléptük a küszöböt, hozzánk is szegezte a kérdést: “Is it OK?”. Nyilván körbe se szagoltunk még, bólintottunk egyet, megpróbáltunk kipróbálni mindent, de ekkor közölte, hogy ő menne a dolgára. Megkérdeztük, hogy miután ketten vagyunk, nem kapunk-e második kulcsot, erre csak csóválta a fejét, és azt mondta, holnapra megoldja. Ezzel távozott is. Persze ennek az lett a vége, hogy nekünk kellett megcsináltatni a kulcsokat: két db kulcs másolásáért 20 eurót gomboltak le rólunk.

Az 5 perces körbenézés alatt persze nem volt időnk mindent kipróbálni, hamarosan viszont kiderült, hogy a wc lehúzókája el van törve. Írtunk is hamar egy emailt, hogy nem bánnánk, ha ez nem maradna örökre így, meg is kaptuk az ígéretet, hogy elintézik. Másnap Joao felugrott hozzánk és megnézte a tartályt. Szentségelt egy kicsit, majd megígérte, hogy jönni fog egy szerelő (?) és megcsinálja. Nem jött azóta se senki.

Joaoról közben megállapítottuk, hogy ő lehet a cég csicskása, ugyanis a tulajdonosok vele próbáltak meg elintéztetni mindenféle lakással kapcsolatos dolgot (pl. beengedés, budiszerelés), és ő válaszol azóta is az emailjeinkre – mondjuk az eredeti tulajok angoltudását ismerve mindenkinek így a legegyszerűbb.

Viszont pozitívumként elmondható, hogy semmiféle pénzt nem követeltek (a Uniplacesen beharangozott 600 eurós depozitot sem követelték még), sőt, olyannyira nem foglalkoztatta őket az egész fizetés dolog, hogy nekem kellett pár napja megérdeklődnöm, hogy milyen formában kellene mégis fizetnünk, mert azóta nem hallottunk felőlük. Időközbem megkaptuk a választ, viszont sajnos szerződést nem szeretnének kötni, ami nekünk némi aggodalamra ad okot, de remélhetőleg pont annyira érdekli őket, hogy élünk-e vagy halunk, mint az eddigiek során, és nem fognak minket egyszer csak kipakolni az utcára.

Na és akkor essék néhány szó a lakásról…miután Misivel a legrosszabbra számítottunk, kellemesen csalódtunk. A lakás tényleg úgy néz ki, mint a Uniplaces oldalán, sőt, még nagyobb is, mint az a képeken látszott, és meglepően jól felszerelt: például két vasalóval is rendelkezünk.

Ilyen volt a Uniplaces hirdetésben:

és a valóságban is hasonlónak bizonyult szerencsére:

Viszont a kezdeti ábránd után nekiálltunk átrendezni a lakást, és ekkor ütköztünk kisebb próblémákba mint pl. hogy nincs fogas, vagy a beígértek ellenére nincs normális ágynemű. Továbbá az egyik éjjeli lámpát már az első napokban sikerült eltörnöm (mondjuk zárlatos volt és égés nyomai voltak megfigyelhetőek a menetnél), és a serpenyőnkről is pergett a teflon. Sebaj, 15 perc busszal az IKEA, milyen jó, hogy ilyen közel vagyunk. (Közben kiderült, hogy a hazaút minimum 35 perc, de inkább 60, mert a lisszaboni buszok nem feltétlenül ugyanott állnak meg visszafelé is, mint odafelé, vagy csak simán nincs megállójuk a másik irányban – de ez egy külön bejegyzést érdemelne.)

Pár nap után sikerült kicsit otthonosabbá tenni a lakot. Kicsit emlékeztet Misi Haller utcai albérletéhez: tök sok mindent lehetne kihozni belőle, de a tulajok nem igazán szeretnének energiát és pénzt befektetni efféle őrültségekbe, ezért a leggyorsabb és legolcsóbb megoldásokat választották.

A szomszédokkal még nem sikerült megismerkednünk, ugyanis amikor lehetőség adódott volna rá, akkor nekünk épp sietnünk kellett, vagy vendégeink voltak. Mondjuk ez inkább a földszinti lakókra igaz, akik fehér nem portugál lányok. Elsőre jófejnek tűnnek, az ajtajukon “Equity” feliratú borospoharas polaroid kép lóg, viszont szeretik nyitva hagyni a lépcsőház ajtaját, amit mi annyira nem díjazunk, ismerve a lakásunk zárszerkezetének állapotát. Másik szomszédunk, aki alattunk lakik, szájharmonika fanatikus, és szereti lábbal is kísérni a ritmusokat. Nem tudom, hogy ő maga is szájharmonikázik-e, de alkalomadtán nagyon hangosan hallgatja a roppantul kellemetlen zenéit, így őt kevésbé bírjuk. Őt/Őket még nem is láttuk egyszer sem az elmúlt 1 hónapban.

A rettegett környék pedig közel sem olyan barátságtalan, mint elsőre gondoltuk. Igaz, helyi suttyók bandáznak a sarki kocsma mellett egész nap, rosszarcú öregemberek masíroznak az utcán és néhány ház az összeroskadás szélén áll. Viszont vannak nagyon szépen felújított házak is, amit például a hálószobánk ablakából látunk, és a helyi kommunista párt irodája is a szomszédban leledzik, ahonnan elég gyakran szivárog ki masszív fű szag. Velünk szemben pedig egy óriási portugál zászló virít az erkélyen, mely mindig eszünkbe juttatja, hogy hol is vagyunk.

Tőlünk tíz perc sétára van az impozánsnak nevezhető Amoreiras, avagy Amoreiras tornyok és a puccos pláza a “felhőkarcolók” tövében. Kevés ilyen ronda modern építményt látni errefelé, de itt ebből rögtön három is van. Azért a naplemente fényében ezek is egész szépen festenek.

A triumvirátus – Amoreiras tornyok

Másik irányba elindulva már 5 perc után sokat javul az utcakép, és 10 perc után ismét kellemes környéken találjuk magunkat. Beköltözésünk óta találtunk egy titkos kilátóteraszt is, ami bár le van zárva a publikum elől, pontosabban csak egy kis mászás árán közelíthető meg, ennek oka pedig az lehet, hogy biztonsági szempontból nincs túl jó állapotban, cserébe viszont nagyon szép kilátást nyújt a város kevésbé menő és kevésbé ismert részeire (najó, lehet látni a “brazil Jézus szobrot” és a “Golden Gate-híd” tetejét is).

Említésre méltó, hogy a Lisszabonba érkezők összes repülőjárt a fejünk felett halad el, így ha kedvünk támad repülőgépet fotózni, akkor ennek nincs semmiféle akadálya sem. A látványt gyakran kíséri hangeffektus is, de gyorsan hozzá lehet szokni, legalábbis mi nagyon jókat tudunk aludni a hajnali járatok mellett is.

Lisszabon kilátás

Kilátás a tiltott teraszról – középtájt a Krisztus szobor, jobb szélen pedig a híd

Másik irányban pedig a vízvezeték látható némi erdővel és panellel díszítve

Este percenként érkeznek a gépek

Fotók: Baki Mihály, Dobó Diána

Kommentek